dontforgettosmileandread

Tele post-itekkel

"Asztalonként négyen új, fehér, ropogósra keményített köpenyben álltuk körül a holttesteket: végig velünk lesznek tizennyolc hónapos anatómiai kurzusunk során, amelynek a végén természettani szempontból már többet tudunk majd róluk, mint amennyit ők valaha is tudhattak önmagukról - ami azonban a személyüket illeti, kevesebbet, mint bárki idegenről, akivel együtt utaztunk a buszon, és megpillantottuk az arcát, vagy hallottuk a hangját. 

Miközben az oktatóra vártunk, mindnyájan igyekeztünk - ki-ki a maga módján -szabadulni érzelmeinktől. Az élettelen emberi alakoknak a lepedőn át kirajzolódó félreismerhetetlen formái azonban változásokat idéztek elő csoportunk tagjainak viselkedésében. Jó néhányan igyekeztek bátornak mutatkozni. Egyesek viccelődtek, mások úgy érezték, kőtelező szívből nevetniük. A tekintetek találkoztak, hosszan egymásba kapcsolódtak. Akadtak, akik hirtelen úgy érezték, ez a megfelelő alkalom, hogy randevúra hívják egy-egy csoporttársnőjüket. A jelenlévőkre újfajta, szokatlan nyomás nehezedett, aminek következtében a helyiség atmoszférája heves, személyes érzelmektől vibrált. 

Ekkor a tanár beszélni kezdett, mi pedig feszülten figyeltünk a holttestek mellett állva. Mélységes-mély csendben hallgattuk szavait. Az éles fényben, amelyet csillogva vertek vissza a csempék és a szikék ragyogó pengéi, még fehérebbnek látszott a laboratóriumi köpeny, amelyet viseltünk- ahogyan arcunk is, amelyre immár kiült a feszültség és a kimerültség. 

A lepedőket levették. Ott voltak a szemünk előtt. A halottak. Szürkén, mozdulatlanul, némán, vakon. Némelyek közülünk le sem vették a szemüket a tanárról. Mások az előttük lévő meztelen alakra, vagy annak kifejezéstelen arcára meredtek. 

A mi asztalunkon egy idősebb férfi feküdt. Szeme és szája csukva volt, orcái kidomborodtak, álla alatt a hús keménynek tűnt. Két keze az oldala mellett feküdt, a hasa gömbölyded, a lábfeje széles volt, térdei ízületi gyulladás jeleit mutatták. Sebezhetőnek, egyszersmind sebezhetetlennek tűnt, emberinek látszott, és valahogy mégsem. "

"Következő metszésem - az izomréteg átvágása - sem okozott nehézséget. Nem könnyű elhinni, hogy az emberi test mennyire hasonlít a hentesnél kiakasztott állati tetemekhez, ha már csontig kibontották, és hogy mennyire hasonlónak tűnik az emberi izom a marhahúshoz. 

Most már, mintha csak egy könyvet nyitnék ki, félrehajthattam a bőrt a középvonal két oldalára. Ez még akkor sem okoz nehézséget, ha (lévén a halott nő) kétoldalt ott vannak a mellek is. A fő nehézséget az okozta, hogy ügyelnem kellett, nehogy átvágjam a nyak körüli bőrt: rokonait, amikor búcsúzóul még egyszer megnézik, egy ilyen metszés úgy megrázza, mintha beledöftem volna. Hozzáteszem, hogy a halottasházi személyzet roppant ügyességgel hozza helyre a fiatal orvosok efféle hibáit - ez azonban nekem egy üveg whiskymbe került volna, amit nemigen engedhettem meg magamnak. 

Miután már félrehúztuk a bőrt, a zsírt és az izmot, már könnyű mélyebbre vágni, és eltávolítani a bordák elülső részét. Amikor pedig már ezzel is megvoltam, ott láttam magam előtt, és megvizsgálhattam az asszony belső szerveit. 

Tüdőlebenyei bíborszínűek és duzzadtak voltak, koromfoltok látszottak rajtuk. 

- Hm... alighanem dohányzott - állapították meg.. "

"A levél írója hat részletes pontba szedte megállapításait az halálával kapcsolatban. 

Az orvosi lexikonok akkoriban azt jelentették az orvosok számára, amit ma az internet - valódi istencsapását. Néha eltűnődtem, miért vesződtem tizenhat évet a kórbonctannal, amikor mindössze egy orvosi lexikont kellett volna vennem, vagy megtanulnom a Google kezelését. Ám ha egy jogász egy lexikon segítségével beavatkozhatott a munkámba, úgy gondoltam, próbáljon csak eligazodni is annak a segitségével: a magam részéről nagyon örülök, ha hozzá tud tenni valamit megállapításaimhoz, és hogy lehetőségem nyílik vitatkozni egy esetről. "

"Egyetlen fegyverem a kommunikáció volt. 

- Amikor egy holttestre nézünk - mondtam Northern közrendőrnek -, soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egykor élő személy volt, hogy hozzátartozói gyászolják, hogy az eltávozottat és rokonait tisztelet illeti meg. Ma valamennyiüknek segítségére leszünk azzal, hogy megpróbáljuk megállapítani, mi történt pontosan. Bizonyítékokat keresünk, segíteni akarunk a halott embernek, hogy elmondja nekünk a történetét. Az összes gyászoló szempontjából fontos, hogy félretegyük az érzelmeinket, és jó munkát végezzünk, amivel segíthetünk rajtuk. Így a holttest, amit ma megvizsgálunk, anélkül hogy egyetlen szót is szólna, tanúnk és tanítónk lesz. "

"Biccentettem a rendőrségi fotográfusnak, a halál paparazzójának. Felemelte jókora kameráját, és beállította a rajta lévő két nagy vakut, azt a fajtát, amelyeket filmpremiereken látni. Kattant a zár, lobbantak a fények. 

- Oké, doktor, ezen az egész test rajta van. 

-Kérem, most csináljon közelieket a nyakról is - mondtam. 

Máris készítettem jegyzeteimet az űrlapjaimra. A fojtogatáshoz használt eszköz nyoma a legfontosabb bizonyítékok közé tartozik, és jelezheti, milyen tárgyat alkalmaztak. Ha drótot, elektromos kábelt, húrt vagy vékony zsinórt használtak, a nyom egyértelmű és mély, tisztán kirajzolódó szegélyekkel. Ez itt azonban felettébb szabálytalan, sőt egyenetlen sérülésnyom volt. A lány valami puha holmit használhatott. Kelmét? Talán egy sálat? "

" - Nos, azt tudjuk, hogy a nyaki gyűjtőér megnyomása - itt látjuk a nyakon -elviselhetetlen mértékben növeli a vénás vérnyomást a fejben, emiatt kékül el egyes áldozatok arca. A carotis, a nyaki verőér elszorítása következtében az áldozat gyorsan eszméletét veszti, mivel megszűnik agyának vérellátása. A fojtogatás azonban nyomást fejthet ki a nyaki idegekre is, s ez kihathat a paraszimpatikus idegrendszerre. Ez vezérli azokat a testi folyamatokat, amelyek valójában nem tudatosulnak bennünk, például az emésztést. 

Ennek a rendszernek az egyik fő idege a bolygóideg és az ember nyaki nyomás következtében akár azonnal is meghalhat, az impulzust ugyanis a bolygóideg parancsként értékelheti, hogy -egy bonyolult mechanizmus közvetítésével - megállítsa a szívet. Ez reflexreakció.

- Akkor hát Anthony így halt meg? - kérdezte a rendőr Anthony nyakának a bőr alatti, mélyebb rétegeibe pillantva. 

- A feje és a nyaka vértolulásos, a szemeiben pontszerű vérzések vannak. Ez azt sugallja, hogy oxigénhiány, azaz nem azonnali halál végzett vele. - 

A holttest fölé hajoltam. - Egy Keith Simpson nevű nagyon híres patológus jegyzi fel egy katona esetét, aki tánc közben gyengéden és kedvesen megcsípte táncosnője nyakát, hogy aztán lássa, amint holtan esik össze. Az a csípés a paraszimpatikus idegrendszer reakcióját váltotta ki. Fojtogatásos ügyekben a vádlottak azóta is próbálnak azzal érvelni, hogy nem voltak gyilkos szándékaik, mindössze megfogták az áldozat torkát, akik a bolygóidegreflex következtében, szinte látható ok nélkül haltak meg. "

" Ha a testhőmérséklet körülbelül 32 Celsius-fok alá csökken, a pulzus lelassul, leesik a vérnyomás, a tudat pedig eltompul. Ha a testhőmérséklet 26 fok alá csökken, a halál csaknem bizonyosan bekövetkezik, habár egy híres esetben valaki állítólag felépült, pedig a hőmérséklete már csak 18 fok volt - közben azonban fagysérüléseket szenvedett, testének részei elhaltak. (Megdöbbentő, hogy a törvényszéki orvostanban milyen gyakran lehet kivétellel találkozni, amelyre aztán szívesen hivatkozik egy-egy védőügyvéd, és próbálja azt szokványosnak beállítani.) "

" A halál folyamat. Mostanra nagyon sokszor éltem ezzel a fordulattal. E folyamat során a test minden egyes szerve leáll, eltérő tempóban, attól függően, milyen a saját belső sejtanyagcseréje. Ez pedig azután további folyamatokat indít be, amelyek végül a bomláshoz és a test természetes megsemmisüléséhez vezetnek. Por a porhoz. "

" Én természetesen nem érezhetek személyes gyászt azért a több tízezer emberért, akiknek a boncolását elvégeztem. Amikor belevágok egy testbe, az érzés, amely elfog, nem a gyász. Inkább olyasvalami, amit akkor tapasztalok, amikor látom, ahogyan mások szenvednek saját veszteségük miatt. Erre a jelenetre vagy a halottkémi szolgálat hivatalos formaságai közepette kerül sor, vagy az irodámban, ahol már természetesebben viselkedhetnek. Mostanra megbékéltem azzal, hogy elővigyázatosan kell megfogalmaznom válaszaimat. Az Alannah esete óta eltelt években egyenesen arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokkal gyakrabban volna szüksége efféle találkozások megszervezésére a patológusok és az elhunyt szerettei közt. Az információ, illetve annak puszta megragadhatósága és konkrét jellege nemcsak egyértelmű helyzetet teremt, hanem támogatást és bizonyosságot is nyújt, szilárd alapot jelent, amelyről a hozzátartozók végül továbbléphetnek. 

Ami engem illet, azt mondanám, egész szakmai pályámon tiszteletben tartottam és megértettem a hozzátartozók fájdalmát, miközben igyekeztem tőle tisztes távolságot tartani. Pszichoanalitikus hajlamú olvasók talán hajlamosak anyám korai halálával összefüggésbe hozni kezdeti törekvésemet, hogy elkerüljem a találkozást a halottak hozzátartozóival. Viselkedésem megváltozására viszont így reagálnak: 

„Aha! Nem engedheti meg magának, hogy átélje a saját vesztesége miatt érzett mélységes gyászt! Ezért aztán a mások gyásza által, kezelhető dimenziókban, éli át újra és újra. És amikor ezzel végzett, kényelmesen távozik!" Elfogadom, hogy ebben a teóriában valószínűleg van valami.  "

"Végül is: a patológusok vizsgálják a holttesteket, ők állapítják meg a halál okát. Eredményeink hozzájárulhatnak életek jövőbeli megmentéséhez és az igazságszolgáltatás működéséhez. Nem az én dolgom volt azonban, hogy megváltoztassam a világot. Vagy mégis?  "

"Amikor azonban a Denpasar repülőtéren engem senki sem fogadott, ők észrevették ezt, és - első ízben - a poggyászfutószalagnál megszólítottak:

- Bevigyük a városba, doki?

- Honnan tudják, ki vagyok?

- Ránézésre kitaláltuk, hogy maga nyilván a kórboncnok. 

- Hogyhogy? 

- Hát először is: nem nevetett a filmen. 

Szóval ilyenek az emberek szerint a patológusok. A halál nyomorúságos megszállottjai, zord képű mészárosok. "

"Nem idegen számomra az öröm. Tudom, hogy csak azok élhetik meg igazán, akiknek volt részük nehézségekben is, márpedig ezek elkerülhetetlenek.. "

"Egész szakmai pályafutásom során eseteket vizsgáltam felül. Most én voltam az eset. Most engem vizsgáltak felül. "

" Hogy mi következett ebből a diagnózisból?
Az, hogy 2016 nyarán nem dolgoztam.
Kétféle terápia: szóbeli és gyógyszeres.
És ez a könyv. "

" - És azok ott beleegyeztek? Ostobaságot csináltak... Szóval asztmás alkoholista volt csúnyán összetört medencével? 

- Sőt, azt hiszem epilepsziás is - mondta a nyomozó.

 Átadta nekem a kórházi dokumentumokat, és miközben lapozgattam a dossziét, folytatta beszámolóját. Csontritkulás. Asztma. Alkoholizmus. Epilepszia... - Ó, és diabétesz is tettem hozzá. 

- Ez a nő bármikor meghalhatott - mondta az egyik rendőr. - Igaz volt rá az egész orvosi lexikon. "

"- Doktor...? 

Felemeltem a tekintetemet, pislogva néztem rá. 

- Őszintén csodálom magát. 

Ettől csak még jobban pislogtam. Korábban soha egyetlen rendőr sem mondott nekem effélét. Soha. 

– Maga hosszú-hosszú évek óta végez olyan munkát, amelyre a legtöbb ember még csak gondolni sem akar. És még mindig lázba hozza. Elég magára néznem, hogy lássam. Itt van ez az idióta, aki meghalt, mert miközben részegen vizelt, elvesztette az egyensúlyát. Az a nő pedig reménytelen alkoholista volt, a halál küszöbén. És maga mégis komolyan veszi őket. Így vagy úgy, az az igazság, hogy maga nagyon komolyan veszi a dolgát. 

Magunk mögül a halottasház zajait hallottuk: kocsikat tologattak, rajtuk halottakkal. A közelünkben, a gyászolók halványan megvilágított, pasztellszínekre festett helyiségében hangosan zokogott egy hozzátartozó. Körülöttünk rendőrök csoportja várakozott, nézték a szikét a kezemben. Néztem az előttem fekvő holttestet. Túlsúlyos volt, kopaszodott, ujjai ráncosra áztak és kifehéredtek. Bőrének felhámja kissé elmozdult az alatta lévő irharéteghez képest. Látszottak a bomlás kezdeti jelei, valamint az, hogy ami ezzel az emberrel történt, szerencsétlen körülmények sokaságának összejátszása miatt következett be. Ezzel az emberrel - egy embertársammal. 

Próbáltam volna egy könnyed, mellékesen odavetett megjegyzéssel reagálni a nyomozó szavaira. Olyasvalamit szerettem volna mondani, hogy még negyven év után is szívesen fejtek rejtvényeket - de nem ment, mert tudtam, hogy igaza van, és csakugyan komolyan vettem a munkámat. És mindmáig komolyan veszem. "

Na az ilyen könyvek miatt éri meg igazán olvasni és blogolni! Örülök, hogy kiírhattam magamból mindezeket és nagyon bízom benne, hogy sokan fogjátok olvasni és szeretni ezt a memoárt, mert megérdemli!